Eljött a nap, eljött az egy hét, amit Svájcban töltöttük Marcival a nagynénémnél. November 17.-én indultunk, pont a szülinapomon :) Ez amolyan szülinapi ajándékféleség volt, mert Marcinak meg 14.-én volt, szóval közösen kaptuk, de mi fizettük :) Vonattal mentünk, a jegyet már régebben megvettük, mert féltem, hogy nem lesz hely. Ezúton is tájékoztatnék minden kedves utazót, hogy amit a máv-start honlapon olvas, korlátozott Sparschiene jegyeket illetően, tudja meg, hogy az a korlátozott szám, az mindösszesen 3!!!!!! db-ot jelent!!!! Nem akartam elhinni, hogy majdhogynem egy hónappal az indulás előtt, de 3 héttel mindenképpen előtte mentünk a jegyekért, és már akkor nem volt, de mint kiderült, viccesen és hülyének nézve minket közölte a pénztáros csávó, hogy ez 3 db, úgyhogy felejthetjük is el. Ez a BP-Zürich járatot takarta, ami 2. osztályon oda 39euro lett volna, vissza szintén ennyi. Ez nem jött be. De volt viszont 1. osztályra 59euroért, szintén Sparschiene jegy, de az már nem volt korlátozott vagy mi...ki érti ezt??!?!?!?! Sebaj, a másik jegy amit néztem oda vissza 120euro volt per stück, és az 2. osztályra, szal inkább az 1. osztályra kértem, mégiscsak kirúgunk a hámból vagy mi. :) Egyébként pedig így visszagondolva, mindenkinek inkább ezt ajánlanám, mert azért 11óra az út, és ültem már Bécsig 2. osztályon, ott kevesebb a hely, és biztos nem is bírtuk volna ki 11órát, főleg szegény Marci nem, mert ugye ő magas és így tudott nyújtózkodni, mászkálni.
Na szóval a Keletiből indult a Railjet 6:05-kor, itthonról ezért már 4:40es busszal mentünk, nem akartam lekésni, inkább ott üljek, minthogy valami legyen. Meg a következő busz amúgy is később jött.
Bécsig szerencsére háttal mentünk, vagyis a helyjegyünk olyan vot, hogy hátrafelé menetben indultunk, de jó is volt, mert Bécsnél a Westbahnhofnál hozzácsatolnak még egy sor vagont, szal másik irányba megyünk ki onnan, így a javarésze utat a menetiránnyal egyezően tesszük majd meg. Az elején marha nagy köd volt, meg is ijedtem, hogy nem látunk semmit az Alpokból, de nagy szerencsére kisütött a nap és annyira de annyira gyönyörű helyeken ment el a vonat, hjaajjjj. Mindenkinek ajánlom, hogy ha teheti akkor a nappali járatot válassza, ne az estit, bár el megy vele egy nap, de nagyon megéri!!! :)
Délután 17:20-ra ért Zürichbe a vonat, Nagybaji és a barátnője már várt ránk. Sajnos már sötét volt mire odaértünk, szóval mikor vitt minket Grenchenbe, mert ott lakik, akkor már nem láttunk semmit az útból.
Másnap megint ködös napra ébredtünk a hegyet nem is nagyon láttuk, ami ott volt mellettünk. De azért Maresz felvitt minket, hát valami gyönyörű volt az is. Olyan volt mintha repülőből fotózna az ember, nem látszott a felhőktől a város, de a felhő teteje igen, olyan szép habos-babos volt, csodás! :) Pedig csak 1385m-en voltunk, de nekem teljes újdonság volt, holott voltam már a Kékesen. Ez akkor is más, na. :)
Nem szeretném túlságosan személyesre fogni az írásomat, így nem írom le, hogy hol-merre jártunk, csak a tapasztalatokat.
Svájc jó hely, az emberek nyugodtak, nem idegeskednek feleslegesen, nincs az a rohanás, mint itthon. Ott is megvannak a maguk problémái, de ezek általában, ha jól láttam magán problémák, nem pedig társadalmi. Értem ezt úgy, hogy itthon, ha bemegyünk egy boltban, nem azt nézzük, hogy szúrjunk ki az eladókkal és ő hogy szúrjon ki velünk, meg nem ragasztjuk rá a stresszt a másikra.... Bementünk egy ottani Migrosba, vagy Coopba(mint itthon a Spar, CBA....) és kedvesen mosolyogva köszöntek a pénztárnál és még biztos mondtak valami, legyen szép napja dolgot, csak nem tudok németül így nem értettem. :) És ez nem csak egy nagyobb boltban volt, mint ezek. Egyik nap el kellett menni egy közeli zöldségeshez, ott vettünk egy zacskó répát 1.95frank volt, kb. 1 kiló, és az eladó a kiszámolt apróból visszaadott kb. 60rappent, mert nemtudom..nem kellett neki. :) Szóval jó fej volt.
Egyébként mindenre meg van a maga szabályuk, ezt jó ha tudja az ember, különben szép kis összegeket kell átadni majd a hatóságoknak. Amiről én tudok, pl. ha nem engedünk át a zebrán egy embert és felírja a rendszámunkat, mert épp olyan kedve van, az akár 200frankot is jelenthet. Természetesen mondanom sem kell, nem volt rá példa, hogy 10másodpercet álljunk a zebra előtt, ha át akartunk menni. Jóformán már ha ráfordultál, állt meg az autó. Ehhez persze több minden szükséges. Egyrészt a szabály, másrészt a társadalom, harmadrészt a valós következmények. Nem kell remélem ecsetelnem, hogy itt mire is gondolok. Szóval betartják a sebességkorlátozásokat, mert azért is csekk jár, nem is kicsi! És emiatt nem nagy ügy kb 30-40km/h órás sebességnél lelassítani az autót, ha zebrához érünk. Persze az emberek sem idegbetegek, előzékenyek, én míg ott voltam egyszer ha hallottam egy dudálást, de 1 hétig voltunk kint.
A másik még a töménytelen mennyiségű és minőségi bicikliút. ja meg persze, hogy vigyáznak a bicósokra.
Igaz rengetegen autóval mennek mindenfelé, mert vannak távolságok lakhely és munkahely között, no meg persze az ottani autóvásárlási feltételek és hitelezések sem elhanyagolhatóak a bankok országában.
Visszatérnék még a privát szféra, magántulajdon védelmének kérdésére, ugyanis történt egy igen érdekes sztori velünk az ottlétünk során. :) Mint írottam Grenchenben történt az eset, tehát nem biztos, hogy máshol ez ennyire vérkomoly, de kitudja...ne érje ezek után meglepetés az embert! :) Felvitettük magunkat Grenchenberghez, hogy majd jól le fogunk gyalogolni a betonúton és közbe jókat beszélgetünk Marcival. Mondanom sem kell, kb. mintha Kékesről elindulnál gyalog a szerpentinen lefelé, kb. 2-3-4 óra, attól függ. Inkább mi is a szerpentinen jöttünk, mivel tudtam, hogy úgy is ránksötétedik majd, nem akartam elveszni a túrautakon, mert se térkép, se semmi, csak a telefon volt nálunk. Be is sötétedett. Mareszkám még felfelé úton mutatta, hol kell majd a civilizált részeknél elfordulnunk, mely utcákon jutunk el az ottani gettóba, ahol Nagybaji lakik, bár nekünk az a gettó kb. a budai elit lakótelepnek számítana, csak ott az már szar környék :D beszarás. Szóval valamit mondott, hogy ott a millásnegyednél, ahol majd lejövünk, vigyázzunk majd a privát részeknél, mert oda nem lehet bemenni, lejönni a lépcsőkön. Oksi. Szóval mire leértünk teljes sötétség, már egy telefonhívás, hogy kérünk-e medicopter117-et, vagy lejutottunk már. :) Végülis lejutottunk, és elkezdtünk lemenni a lépcsőkön...az elsőnél még nem volt semmi komoly, de a második tömbnél már akadtak problémák. Igaz már az fura volt, hogy makulátlan tiszta márványlépcsőkön megyünk lefelé a mozgásérzékelős lámpák meg sorjában kapcsolódnak fel, de hát se kapu, se rács se semmi nem volt, hogy mi azt gondoljuk, itt nem lehet lemenni a lépcsőkön. Aztán egy öltönyös úriember, ottani lakó éppen hazafelé ment, már az ajtónál kereste a kulcsot, mire mi odaértünk. Persze illedelmesen köszöntem, Bonjour. Ő is vissza majd elkezdett németül beszélni. Közöltem angolul, hogy bocsásson meg , de nem beszélünk németül...egyből angolra váltott. Közölte, hogy ez egy privát rész és 2000 frankot jelent ez most nekünk, hogy ide beléptünk. Kicsit ledöbbentem, akkor már tudtam, hogy kár volt lejönni. Mondta, hogy fent ez ki van írva, de hát semmit nem láttunk, mert tök sötét volt, ráadásul nem is értettem volna, max, hogy achtung, vigyázat, de az akár magasfeszültségre is utalhat. Mindegy. Szóval a sokadik bocsánatkérés után jobbnak láttam lelépni gyorsan, nehogy baj legyen. Persze miután még lementünk 2 háznyit a lépcsőkön, láttam, hogy pont ott laknak Mareszék is, szóval, ha ezt tudom, akkor azt mondom, hogy hozzájuk megyünk. A lényeg az, hogy oda kell figyelni mindenre, mert nem lehet csak úgy mindenhova bemászkálni.
Akkor van még az a rengeteg jól kijelölt túristaút, ami karban van tartva, nem nagyon lehet eltévedni...talán megkockáztatom térkép nélkül sem. Nekünk sem volt, csak rábíztuk magunkat a táblákra és arra, hogy tudtuk nagyjából merről jöttünk és merre tartunk...meg a város zajait is lehetett néha hallani. Volt egy Galambluk nevezetű kis vízeséses folyócska Bielben, ahol kb. a kutyával sem találkoztunk ilyenkor, mert erősen télbe hajló volt az idő, és nem járnak arra turisták ilyenkor. Kicsit furcsa is volt, hogy az utcaseprők takarítgatták az utakat, nem is tudnék példát mondani rá, hogy otthon milyen helynek felelne ez meg, de egy erősen elhanyagolt normafai erdei útféleséget képzeljünk el, ami le van kövezve úgy 80-85%-ban. És akkor oda kimennének az utcaseprők és elkezdenék szépen lesöpörni majd elszállítani onnan a falevelet. Ugye nálunk ez kevésbé elképzelhető. És természetesen rádköszönnek, amikor elmész melletük és nem csövik a melósok, mint idehaza, hanem rendes hétköznapi emberek. Nagybaji mondta is, hogy utcaseprő nem is lehetnék, mert azt csak a svájciak kapják meg...holmi bevándorlók nem.
Nem szeretnék nagyon elfogultnak tűnni, de már lehet meg is tettem. A lényeg az, hogy csodálatos hely, tényleg olyan, ahol eltudnám képzelni a kis életünket, csak hát a német..... Persze biztos akárhol máshol is el tudnám képzelni az életünket, csak nem itthon...sajnos. Ilyenkor az ember mindig nagyon rosszul érzi magát, mert látja, hogy máshol mennyire jól működnek a dolgok és nem érti, hogy otthon miért ne működhetne éppúgy, mint máshol. Így olyan érzése van, hogy elhúzták előtte a mézesmadzagot, még meg tudta kicsit csócsálni a végét, hogy egy kicsit rákaphasson az ízére, de aztán egyre távolabb kerül a madzagtól...és minden nap csak álmodni fog róla, addig míg meg nem kaphatja újra, akár csak megízlelni.
Az idő sajnos vészesen fogy, lassan én sem leszek már fiatal, szóval minél hamarabb el kell dönteni mi lesz a folytatás.
Puszi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése